Péntek éjjel lépett színpadra a Vad Fruttik, zárva az OTP Nagyszínpad aznapi élőzenés programját. A koncert után Likó Marcellel beszélgettünk többek között az alter zene hazai helyzetéről és az egyre fogyatkozó nézőszámról.
Zen&Roll: A Nekem senkim sincsen máig az egyik legnépszerűbb dal. A fiataloknál szerinted
tényleg ennyire jelenvaló az egyedüllét és a magányosság érzése?
Likó Marcell: Nem hiszem. Annak idején, amikor elkezdtünk zenélni és azt gondoltuk, hogy az alternatív zenének van létjogosultsága, akkor magától értetődő folyamat volt, hogy alternatívat énekelsz. De ez most már kevésbé működik. Megváltoztak a fogyasztói szokások.
Z&R: Az egyetemista réteget mennyire tekintitek célközönségnek?
LM: Sajnos sosem számíthattunk igazán az egyetemistákra. Amikor mi elkezdtünk zenélni, az egyetemisták nagy része már nem járt könnyűzenei koncertekre. Őket akkor, körülbelül 6-8 éve kielégítette a „Hej ribizli, piros bicikli”. Előtte volt a Kispálnak és a Quimby-nek egy nagyon erős térhódítása, bejött még az Anima Sound System, akkor rengetegen jártak bulizni, még sokan szerették ezt a fajta zenét, ami kicsit mást akar mondani. Utána arra szocializálták a felsőoktatásban az embereket, hogy ez nem kell, vegyél olcsó piát, lesz majd egy playbackelő ürge, vagy valami popcsapat a 90-es évekből, akire elugrálunk. Eleinte ez vicces volt, majd egy idő után már alternatíva sem volt, csak ez. Ez minket, olyan zenekarokat, mint a 30Y, Paso, Péterfy Bori vagy a Kaukázus, elég kellemetlenül érintett, mert az egyetemi bulik így meglehetősen lehangolóvá váltak. Amikor beköszöntött és felvirágzott az MR2, a felsőoktatási rendezvényeken, még azt „szoptuk” amit az előző pár év egyszerűsége épített. Aztán robbant a Youtube, a Facebook, elképesztő erővel pörgött fel a net, és „felnevelt” egy új generációt, merőben új szokásokkal. Zenekarok, akik évekig építették magukat, egyszer csak leestek a semmibe, nem érdekelte az embereket, hogy mi van az alterral, mi ez a hangulat, megint mit akar mondani. Most például, hirtelen mindent leuralt a hip-hop. Sokan keresnek alternatív útvonalakat, például Zoliék kitalálták a Szentimentálét. Mi is próbálunk fejlődni, változni, de a trendek teljesen mások – nem tudom megmondani, hogy a mi zenei utunk, ez a fél elektro–fél rock–verselés, és üvöltés mennyire érdekli majd a hallgatókat.
Z&R: Most a Vad Fruttik is fontos fellépőként van jelen a PEN-en.
LM: Óriási dolog, hogy idáig eljutottunk. Kiemelt helyen, kiemelt időben. Azonban az már két különböző dolog, hogy az emberek többségének most mi jön be, és mi most éppen itt tartunk. Ebben nincs koherencia. A nagy tömegeknek most a könnyedség kell, ami kompakt életérzést tud közvetíteni - nagyon gyorsan hadd kapjam meg azt, amit akarok. Nem kell az alternatív versszerű hülyeség, nem akarnak ezen gondolkodni. Legyen benne egy költészetre hajazó sor,de a végén meg énekeljük azt, hogy lalalalala. Anno sokaknak bejött a Sárga Zsiguli, és most érdekes módon újra az lett a minőség, ami számunkra egy vicc volt, pedig azt gondoltam, hogy az egy poén, jót röhögünk rajta, és gyorsan elfelejtjük.
Z&R: Hiszen a ti számaitok is máig működnek.
LM: Azért működnek, mert mi egy érfelvágós nemzet vagyunk és jó azt gondolni, hogy néha kicsit ebbe bele lehet halni. Magyarra lefordítva, jobb kiüvölteni, mint megtenni. Persze mondhatjuk, hogy ez egy nagyon szép, egyébként Coelho-i magasságú okoskodás, de sokaknak volt már az életében olyan pont, amikor azt hitték, most már nincs tovább. Valószínűleg minden generációnak van egy olyan dala, mint a Nekem senkim sincsen. Bár szerintem ezek inkább életigenlő, mint depresszív dalok. Figyelj, én üvöltök egyet, üvöltsd ki te is, és ennyi. Ez a tizenéveseknél így manifesztálódik. Nekik nehéz megélni azokat az érzelmeket meg azokat a hormonális játszadozásokat, amit a szervezet végigcsinál az emberrel. Mi meg, huszon- és harmincasok, szintén voltunk tinik.
Z&R: Nem csak a flow élményeket, hanem a rosszat is képesek vagytok megfogni. Ott van a Lehetek én is, az Embergép, a Nem hiszek…
LM: Attitűd kérdése, ki mivel akar azonosulni, és akkor tegyük félre, hogy mi a divat. De az Embergép például egy teljesen más élmény. Egyébként azt akkor írtam, amikor egy gyerekkori barátom külföldre utazott, és írt nekem egy levelet arról 2010-ben, hogy mi volt 1997-ben. Nem értettem, hogyha akkor volt rám dühös, miért 2010-ben kapok érte. Az arról szólt, hogy vannak arcok, vagy családok, akiknek egyszerűbb a problémákat semmibe venni, mint beszélni róluk. Persze ez neveltetés, és szocializáció kérdése, de egyszer mindenki felnő, nem lehet folyton azzal takarózni, hogy engem így neveltek. Azonban az Embergépen túl még egy nagy okosságra rájöttem: az egy dolog, hogy próbál az ember őszinte lenni, de próbáljon meg reflektálni is magára. Nem elfogadni azt örök igazságként, amit gondol. Hogy nem vagyok egy megátalkodott ember, akinek mindenképpen igaza van. Attól függetlenül, hogy nekem volt egy csalódásom gyerekkoromban, miért ne lehetne hinni Istenben? Örülnék annak, ha kicsit több lenne bennünk ez a fajta magunkba nézés és elmélyedés. Sokan jönnek a nemzeti öntudattal, ami nagyon szép fogalom, de először inkább lennék európai, aki képes befogadni és elképzelni más dolgokat is, ahogy más emberek megélik azt. Ha erre képes vagyok, akkor a saját elképzeléseimet is meg tudom erősíteni.
Z&R: Milyen érzés itt lenni a PEN-en idén?
Tök jó dolog, hogy ennyien eljöttek. Aki még nem állt színpadon, annak talán nehéz is elképzelnie azt, hogy mit élünk meg mi egy ilyen fellépésen át – túl a lámpalázon. Azonban a pécsi példán túl, mi sajnos jelentős visszaeséseket is láttunk. Ebben van a szervezőknek is sara, ahogy az embereknek is, mert könnyebb nem gondolkodni, mint tudatosan választani. Nekem is egyszerű bekapcsolni a netet meg a Facebook-on lógni. Mondjuk mennyire egyszerű kikapcsolni, vagy nem bekapcsolni a televíziót? Próbáld meg magad feltalálni tv és net nélkül! Megy? Nem megy, kiszolgáltatott vagy, olyan szintű a függőség, a gondolatstop, hogy észre sem vesszük. Én is függő vagyok, ezért tudok erről nyíltan beszélni. Elképesztő módon formálják át az életünket azok a dolgok, amiket készen kapunk és szinte fizetni sem kell értük. Illyés Gyula írta ezt, „s nem érzed már, mi élni/ hús és kenyér mi”. Menj be egy McDonald’s-ba és kóstold meg azt, hús és kenyér mi.
Z&R: Mennyiben nehéz olyan városból indulni, mint Várpalota?
LM: Nagyon nehéz. Nem vagyok tanult ember – persze jártam főiskolára, de attól még nem leszek művelt – és nehéz meglépni bizonyos dolgokat. Folyamatosak a rádöbbenéseim, hogy „ja, így kell a rímet írni”? Amikor megismerkedtem a 30Y-nal, Zoli mutatott néhány verselési technikát, én pedig ledöbbentem. Mostanában egyre több kortárs irodalmat olvasok, hogy mégis mire kéne odafigyelni, hogy ne csak „szívből” írjak, hanem az eszemmel is. Jó ideig nem érdekelt ez. Minél többet lát az ember, annál inkább érzi, hogy mennyire keveset tud.
Z&R: Nemrég jelent meg az új EP-tek. Mit lehet tudni róla?
LM: Három remek dal. Az új lemez előfutárai úgymond, ami pedig ősszel fog megjelenni. Készült egy klip is a Másodpercek és decibelek című cyberpunk zúzáshoz. Ezt 3d-s képalkotó eszközökkel, egy Kincet letapogatójával rögzítettük, és darabokra téptük. Sok szeretettel küldeném mindenkinek, aki szereti.
Szöveg: Cziszer Marietta
