A Magashegyi Undergrounddal lépett fel az idei PEN-en Szepesi Mátyás, aki azonban menedzserként, szervezőként legalább annyira ismert, mint zenészként: többek között a Brains és az ÓRIÁS menedzsereként és a Zöld Pardon szervezőjeként dolgozik és dolgozott. A Zenélő Egyetem igen aktív tutorát a Szoba Sessionsben kaptuk el egy rövid beszélgetésre péntek este.
ZEN&Roll: Meglehetősen sok minőségben vagy itt most a PEN-en. Mivel telnek a fesztiválnapjaid?
Szepesi Mátyás: Két produkcióm is van most itt: az egyik a Magashegyi Underground, amellyel egy óra múlva lépek fel, a másik a Random Trip nevű improvizációs bulisorozat, amelyben tegnap este gitároztam. Most pedig berángattak a Szoba Sessionbe, ahol a Beck család első spontán zenekari fellépése zajlott épp az előbb. Én vagyok az egyetlen nem Beck tag, szóval kicsit úgy érzem magam, mint a Kings of Leonban az egyik unokatestvér. Emellett igyekszem figyelemmel kísérni a ZEN&Roll színpad programját, és Alex barátomnak (Szénássy Alex – szerk.) volt tegnap itt egy ZEN-es kurzusa, amibe belenéztem, és nagyon élveztem.
Tudni lehet rólad, hogy miközben zenészként is igen aktív vagy, menedzserként és koncertszervezőként is dolgozol, nem akármilyen szinten. Mennyire nehéz összeegyeztetni ezt a két feladatkört az életedben és szakmai karrieredben?
Tudatos szakmai karrierről esetemben nem lehet beszélni. Mint sokan mások, tizennégy éves koromban én is elkezdtem zenélni, több zenekarom is volt, és ezeken keresztül csöppentem bele a szervezői szakmába. Aztán harmincvalahány éves koromban ott találtam magam, hogy épp nincs zenekar, amiben játszanék, a szervezői karrierem viszont egyre komolyabb. Négy-öt évig aztán ez volt a domináns, de bármilyen jó is volt ez szakmailag, emberileg azért hiányzott a zenélés. Folyamatosan érlelődtek bennem a dalok, és másfél-két éve újra van két zenekarom, miközben szervezőként is tovább dolgozom, szóval paradox módon ez természetesen alakult így. Persze most már tudatosan csinálom mind a kettőt, és a zenélés az egyik, a szervezés pedig a másik agyféltekémet dolgoztatja meg. Ha valamelyikben hiányérzetem támadna, azt a másik révén tudom pótolni. Most épp kellemes egyensúlyi állapot van, és szerintem ez a két dolog átjárható: egy zenésznek is jó, ha néha tudatos, és egy menedzsernek is, ha néha enged az ösztöneinek és alkotó munkának fogja fel, amit csinál. Persze meg kell húzni a határt: olyan zenekart, amelyben játszok, nem menedzselnék, mert akkor leégne a processzor. Az alkotói részben érzelmileg vagy érintett, a másikban pedig te vagy az ellensúly.
A Zenélő Egyetem tutora is vagy, zenekari menedzsmentből tartasz workshopokat. Mit tud nyújtani ezen a téren szerinted a ZEN, és mi kell ahhoz, hogy valaki jó menedzser legyen?
A legfontosabb dolog a nyitottság, és persze rengeteg tapasztalat, ismeret kell, amikből Magyarországon azért komoly hiány van, hiszen nincsenek egységes képzések, irodalom. Itt jön a képbe a ZEN, amely keretében én nagyon szívesen osztom meg a tapasztalataimat, mert szerintem ezekből lehet leginkább tanulni, ez olyan műfaj, ahol a más kárán tanul leginkább az ember. Egy jó zenekari menedzsernek ismernie kell a könnyűzenei piacot, és saját zenekarát, hogy hitelesen tudja képviselni a világ felé: mi nem fröccsöntött papucsokat árulunk, fontosak az érzelmek.
Több csoportod is volt már, mik az eddigi benyomásaid a hallgatókról?
Nagyon helyesek, bár nagy szórás van köztük: valaki teljesen zöldfülűként érkezik, míg mások már megmártóztak valamilyen szinten a műfajban, akár rádiós szerkesztőként, akár a barátaik koncertjeit szervező zenészként, és olyan is akadt, aki már országosan sikeres zenekaroknál dolgozott roadként. Épp ezért jók a kurzusok, mert mindenki nagyon nyitott és mindenki nagyon figyel, és arra is törekszem, hogy a tapasztaltabbak beszámoljanak élményeikről, mert ez a mi közös kincsünk, ez a mi tőkénk.
Szöveg: Stemler Miklós
Kép: Pálvölgyi Panna