A BOSS másfél órás örömzenével zengte be péntek délután az egész belvárost, miközben a végére kisebb tömeggé duzzadó közönség és a zenekar egy emberként élvezte a produkciót. A mellophone-on játszó Fűzy Máté mesélt nekünk arról, milyen varázslatos Pécs utcáin karnyújtásnyira játszani az emberektől.
Zen&Roll: Mit jelent Pécs a zenekar számára? Milyen érzés Pécs utcáin zenélni?
Máté: Mi nagyon szeretjük Pécset, bár alig van törzsgyökeres pécsi a csapatban. Többségünk főiskolára jött ide és mindannyian itt ragadtunk, mert imádjuk ezt a várost. Nagyon szeretjük a mediterrán hangulatot, azt, hogy gyakorlatilag bárhova el lehet érni tíz perc alatt. Az is nagyon jó, hogy az utcazenét ennyire pozitívan fogadják. Pécsett mindig nagyon jó érzés játszani, nem először tesszük. A rendőrök ugyanúgy megtapsolnak minket, mint a nyugdíjasok, és kapjuk a dicsérő szavakat.
Zen&Roll: Mit szóltok ehhez az új kezdeményezéshez, a Hangulatsziget Fesztiválhoz?
Máté: Nagyon tetszik, örülünk a kezdeményezésnek, mert az utcazene nem csak koldusok összejöveteléről szól. Meg kell mutatni az embereknek, hogy vannak jó muzsikusok, vannak nagyon jó muzsikák. Jó lenne, ha lenne még olyan fúvós hangszerelésű zenekar, amilyenek mi vagyunk, esetleg majd később külföldről is. Úgy látom az embereken, hogy szükségük van erre. Túl sok a nagy, agyonsztárolt zenekar, akik mindig ugyanazzal a műsorral lépnek fel az országban. Az embereken azt látom, hogy már unják kicsit. Az utcazene viszont tetszik nekik.
Zen&Roll: Ma is sokan gyűltek körétek. Mindig ekkora sikeretek van?
Máté: Igen, szerencsére mondhatjuk. Bár nagyban függ attól, hogy nappal van, vagy már sötét. Nappal általában egy 15 méteres körben állnak körülöttünk az emberek, mert még nem nagyon tudják hova tenni a dolgot. Ha sötét van és fesztiválhangulat, akkor már a hangszertokot is el kell, hogy vegyük, mert annyian ugrálnak, táncolnak körülöttünk. Itt az a legjobb, hogy nincsen színpad. Mi alapvetően nem játszunk színpadon, nem játszunk hangosítással. Nincsenek fények, nincsen semmi. Az a varázsa az egésznek, hogy egy karnyújtásnyira vagyunk az emberektől.
Szöveg: Soós Alexandra
Fotó: Faluvégi Adrienn