ZEN&Roll

Puzsér Róbert feláldozva pihenőnapját időt szakított arra, hogy péntek este a Pécsi Egyetemi Napokon megszólítsa az egyetemistákat stand-up tragedy-jével. A délutáni szieszta előtt beszélgettünk vele többek közt magyar fesztiválokról és gyerekkori traumákról.

Zen&Roll: Minek köszönhetjük, hogy üdvözölhetünk itt a PEN-en?

Puzsér Róbert: Kaptam egy meghívást, hogy lépjek fel. Stand-up tragedy előadást fogok tartani. A műfaj a saját kreációnk, a lehető legnagyobb mértékben próbálunk elkülönbözni a hazai szórakoztatás öncélúan jópofáskodó és társadalmi problémák iránt tök érzéketlen reprezentánsaitól. Néhány kollégámmal úgy döntöttünk, hogy a mi fizetőeszközünk nem a nevetés lesz, hanem a katarzis. Nem mulattatunk, hanem sebekben turkálunk. De legalább nem zsebekben.

Z&R: Mi a véleményed a mostani fesztiválokról?

PR: Több éve nem voltam a Szigeten, ott ugyanis nincs olyan fellépő, akiért érdemes lenne kimennem. Jared Leto zenekaráért nem fogok kimenni, vagy Juliette Lewis kedvéért, mostanában ugyanis ezek a nagy dobásai a Szigetnek. Jó tizenöt évvel ezelőtt David Bowie volt a húzónév, tíz éve a Radiohead, most meg jobb utána se nézni! Még Rachid Taha az egyetlen, aki valamennyire érdekel az idei felhozatalból.

Z&R: Úgy hallottam, idén megint ki akarták hozni David Bowie-t.

PR: Nem hiszek neked, de ha valamiféle csoda folytán mégis eljön, akkor valószínűleg én is ott leszek, Bowie ugyanis nagy kedvencem, de azt azért gondolom, mindenki érzi, hogy milyen meredeken alászállt a színvonala a Szigetnek, és mostanra sajnos a Balaton Soundnak is.

Z&R: És mi a helyzet az egyetemi fesztiválokkal?

PR: Voltam pár évvel ezelőtt a Szegedi Ifjúsági Napokon, ugyanis föllépett ott az Apollo440. A SZIN egy sokkal emberibb léptékű közeg volt, nem egy nagy multi-szórakoztatóipari komplexum érzetet keltette az emberben. Kisebb, otthonosabb, átláthatóbb játéktér. Tulajdonképpen a VOLT Fesztivállal is így vagyok, egy sokkal kisebb és lakhatóbb Sziget.

Z&R: Az egyetemistáknak is érdekük, hogy neves és jó előadók legyenek kint ezeken a fesztiválokon. Miben más a mostani magyar fesztivál-felhozatal, mint a régiek?

PR: Teljesen más, húsz évvel ezelőtt nem lehetett volna azt megcsinálni, hogy kilóra eladnak mindent. Valamennyi sátorhoz tartozik legalább egy szponzor, itt is a Coca-Cola energiaitala szponzorálta a foteleket, amiken éppen ülünk. Mindent forintosítanak, mindent szponzoroknak adnak el, akik a pénzükért cserébe bevásárolhatják magukat a következő nemzedék tudatalattijába. Eleinte a Sziget egy Woodstock volt, most meg nézd meg, olyan, mint egy pláza. Általában minden fesztivállal így van. Azzal kezdődik egy ilyen rendezvény szervezése, hogy a VIP-t a Burn támogatja. A régi fesztiválokhoz már nincs visszaút. Anno pár éven át kulturális interregnum volt, már Kádár János bácsi elbúcsúzott, de még nem köszöntött ránk a szép új világ. Volt egy rövid időszak, amikor azt érezhettük, hogy miénk itt a tér. Jó világ volt, de nem volt életképes, ugyanis nem volt tőkeképes. Talán a squatok lesznek azok a sejtek, amelyek egy alulról épülő társadalmi szerveződést, egy új életmódmodellt tudnak majd beledolgozni a társadalom szövetébe. De hát ennek nem Budapest a centruma, sokkal inkább Berlinben vagy Londonban élő és valóságos ezeknek az autonóm közösségi ingatlanfoglalásoknak a kultúrája.

Z&R: Mi a helyzet a mosatni egyetemistákkal? Mi milyenek vagyunk külső szemmel?

PR: Szoktam fellépni egyetemeken, és sokszor áll meg a kés a levegőben. Úgy érzem, hogy arra, amit én közvetítek, fogékonyak a mostani egyetemisták, le tudom kötni őket, el tudom ragadni a figyelmüket. Ez a legfontosabb, mert a stand-up tragedy szükséges közege a feszült figyelem. Ezt követően már minden reakció jó reakció. És ez az interakció megteremtődik az egyetemistákkal. Léptem fel középiskolások előtt is, ott ez még nincs meg. Még hiányzik a komolyságnak az a drámai kritikus tömege, ami a stand-up tragedy-hez kell. 

Z&R: Hallottál már valamit a Zenélő Egyetemről?

PR: Tök jó, tök jó. Minden, ami a társadalmi és kulturális mobilitást javítja és elősegíti szerintem jó és helyes.

Z&R: Ha lehetőség lenne egy ilyen kurzuson részt venni, jelentkeznél?

PR: Én megfogadtam tíz-tizenöt évvel ezelőtt, hogy soha többé nem tanulok. Gyűlöltem az iskoláimat, ennek ellenére el kellett végeznem egy általános iskolát, egy középiskolát és utána még egy egyetemet is. Miután lediplomáztam, még volt pár kísérletem, például diszgráfia-segítő képzést végeztem el, aztán kijártam egy ingatlanügynök-tanfolyamot, aminek a végén azt éreztem, hogy soha-soha többet! Szóval nem, én az iskolapadba soha többé nem ülök be! Visszatérő rémálmaim vannak. Azt álmodon, hogy ülök a padban, körülöttem a tizenhat éves osztálytársaim, én viszont aktuális korú vagyok, mondjuk harmincnyolc, a tanárnő meg lapozgatja a naplót. Természetesen engem szólít fel valami nagyon reál tárgyból, mint fizika vagy matematika, nem írtam meg a házi feladatomat, nem készültem, nem tudom a választ a kérdésre. És akkor eszembe jut, hogy bassza meg, én már leérettségiztem, én ezt már letudtam, nekem ezt már nem kell! Aztán eszembe jut, hogy voltam én már tanár is, nem csak hogy érettségiztem, de érettségiztettem! Előadom a tanárnőnek, hogy elnézést, tanárnő, de nekem van már érettségim, én ezen már túl vagyok. Erre a tanárnő azt mondja, hogy „Igen, de az anyukád azt mondta, hogy neked kétszer kell.” Ezután azt érzem, ami a legszörnyűbb, mint mikor az Apollo 13 nevű hajó legénysége bajba került a Hold körüli pályán. Megszakadt a rádiókapcsolat, de nincs visszaút, meg kell kerülniük a Holdat, a houstoni parancsnokságon pedig azt várják, hogy vajon öt hulla vagy öt élő ember fog elkerülni a Hold mögül. Ezt érzem én is minden alkalommal, hogy talán beledöglök, de egyszerűbb elvégeznem még egyszer, mint elintézni azt, hogy ne kelljen. Engem annyira traumatizáltak az iskolák, hogy soha többé nem ülök vissza az iskolapadba. Nekem minden nap ajándék, ha nem kell tanulni.

Z&R: A mai fellépők közül kíváncsi vagy valakire?

PR: Kik lépnek ma fel?

Z&R: Tankcsapda, Subscribe, Heaven Street Seven, a ZEN&Roll színpadon például lesz egy űrpopos zenekar, a SoyuZ7.

PR: Bírom a Tankcsapdát, a Subscribe néhány tagját meg személyesen ismerem, volt nemrég egy közös projektünk. Hogy mondtad? Űrpop? Na, az kifejezetten jól hangzik, lehet, hogy belehallgatok.

Szöveg: Cziszer Marietta

Napi ZEN

Péntek éjjel lépett színpadra a Vad Fruttik, zárva az OTP Nagyszínpad aznapi élőzenés programját. A koncert után Likó Marcellel beszélgettünk többek között az alter zene hazai helyzetéről és az egyre fogyatkozó nézőszámról.

Zen&Roll: A Nekem senkim sincsen máig az egyik legnépszerűbb dal. A fiataloknál szerinted
tényleg ennyire jelenvaló az egyedüllét és a magányosság érzése?

Likó Marcell: Nem hiszem. Annak idején, amikor elkezdtünk zenélni és azt gondoltuk, hogy az alternatív zenének van létjogosultsága, akkor magától értetődő folyamat volt, hogy alternatívat énekelsz. De ez most már kevésbé működik. Megváltoztak a fogyasztói szokások.

Z&R: Az egyetemista réteget mennyire tekintitek célközönségnek?

LM: Sajnos sosem számíthattunk igazán az egyetemistákra. Amikor mi elkezdtünk zenélni, az egyetemisták nagy része már nem járt könnyűzenei koncertekre. Őket akkor, körülbelül 6-8 éve kielégítette a „Hej ribizli, piros bicikli”. Előtte volt a Kispálnak és a Quimby-nek egy nagyon erős térhódítása, bejött még az Anima Sound System, akkor rengetegen jártak bulizni, még sokan szerették ezt a fajta zenét, ami kicsit mást akar mondani. Utána arra szocializálták a felsőoktatásban az embereket, hogy ez nem kell, vegyél olcsó piát, lesz majd egy playbackelő ürge, vagy valami popcsapat a 90-es évekből, akire elugrálunk. Eleinte ez vicces volt, majd egy idő után már alternatíva sem volt, csak ez. Ez minket, olyan zenekarokat, mint a 30Y, Paso, Péterfy Bori vagy a Kaukázus, elég kellemetlenül érintett, mert az egyetemi bulik így meglehetősen lehangolóvá váltak. Amikor beköszöntött és felvirágzott az MR2, a felsőoktatási rendezvényeken, még azt „szoptuk” amit az előző pár év egyszerűsége épített. Aztán robbant a Youtube, a Facebook, elképesztő erővel pörgött fel a net, és „felnevelt” egy új generációt, merőben új szokásokkal. Zenekarok, akik évekig építették magukat, egyszer csak leestek a semmibe, nem érdekelte az embereket, hogy mi van az alterral, mi ez a hangulat, megint mit akar mondani. Most például, hirtelen mindent leuralt a hip-hop. Sokan keresnek alternatív útvonalakat, például Zoliék kitalálták a Szentimentálét. Mi is próbálunk fejlődni, változni, de a trendek teljesen mások – nem tudom megmondani, hogy a mi zenei utunk, ez a fél elektro–fél rock–verselés, és üvöltés mennyire érdekli majd a hallgatókat.

Z&R: Most a Vad Fruttik is fontos fellépőként van jelen a PEN-en.

LM: Óriási dolog, hogy idáig eljutottunk. Kiemelt helyen, kiemelt időben. Azonban az már két különböző dolog, hogy az emberek többségének most mi jön be, és mi most éppen itt tartunk. Ebben nincs koherencia. A nagy tömegeknek most a könnyedség kell, ami kompakt életérzést tud közvetíteni - nagyon gyorsan hadd kapjam meg azt, amit akarok. Nem kell az alternatív versszerű hülyeség, nem akarnak ezen gondolkodni. Legyen benne egy költészetre hajazó sor,de a végén meg énekeljük azt, hogy lalalalala. Anno sokaknak bejött a Sárga Zsiguli, és most érdekes módon újra az lett a minőség, ami számunkra egy vicc volt, pedig azt gondoltam, hogy az egy poén, jót röhögünk rajta, és gyorsan elfelejtjük.

Z&R: Hiszen a ti számaitok is máig működnek.

LM: Azért működnek, mert mi egy érfelvágós nemzet vagyunk és jó azt gondolni, hogy néha kicsit ebbe bele lehet halni. Magyarra lefordítva, jobb kiüvölteni, mint megtenni. Persze mondhatjuk, hogy ez egy nagyon szép, egyébként Coelho-i magasságú okoskodás, de sokaknak volt már az életében olyan pont, amikor azt hitték, most már nincs tovább. Valószínűleg minden generációnak van egy olyan dala, mint a Nekem senkim sincsen. Bár szerintem ezek inkább életigenlő, mint depresszív dalok. Figyelj, én üvöltök egyet, üvöltsd ki te is, és ennyi. Ez a tizenéveseknél így manifesztálódik. Nekik nehéz megélni azokat az érzelmeket meg azokat a hormonális játszadozásokat, amit a szervezet végigcsinál az emberrel. Mi meg, huszon- és harmincasok, szintén voltunk tinik.

Z&R: Nem csak a flow élményeket, hanem a rosszat is képesek vagytok megfogni. Ott van a Lehetek én is, az Embergép, a Nem hiszek…

LM: Attitűd kérdése, ki mivel akar azonosulni, és akkor tegyük félre, hogy mi a divat. De az Embergép például egy teljesen más élmény. Egyébként azt akkor írtam, amikor egy gyerekkori barátom külföldre utazott, és írt nekem egy levelet arról 2010-ben, hogy mi volt 1997-ben. Nem értettem, hogyha akkor volt rám dühös, miért 2010-ben kapok érte. Az arról szólt, hogy vannak arcok, vagy családok, akiknek egyszerűbb a problémákat semmibe venni, mint beszélni róluk. Persze ez neveltetés, és szocializáció kérdése, de egyszer mindenki felnő, nem lehet folyton azzal takarózni, hogy engem így neveltek. Azonban az Embergépen túl még egy nagy okosságra rájöttem: az egy dolog, hogy próbál az ember őszinte lenni, de próbáljon meg reflektálni is magára. Nem elfogadni azt örök igazságként, amit gondol. Hogy nem vagyok egy megátalkodott ember, akinek mindenképpen igaza van. Attól függetlenül, hogy nekem volt egy csalódásom gyerekkoromban, miért ne lehetne hinni Istenben? Örülnék annak, ha kicsit több lenne bennünk ez a fajta magunkba nézés és elmélyedés. Sokan jönnek a nemzeti öntudattal, ami nagyon szép fogalom, de először inkább lennék európai, aki képes befogadni és elképzelni más dolgokat is, ahogy más emberek megélik azt. Ha erre képes vagyok, akkor a saját elképzeléseimet is meg tudom erősíteni.

Z&R: Milyen érzés itt lenni a PEN-en idén?

Tök jó dolog, hogy ennyien eljöttek. Aki még nem állt színpadon, annak talán nehéz is elképzelnie azt, hogy mit élünk meg mi egy ilyen fellépésen át – túl a lámpalázon. Azonban a pécsi példán túl, mi sajnos jelentős visszaeséseket is láttunk. Ebben van a szervezőknek is sara, ahogy az embereknek is, mert könnyebb nem gondolkodni, mint tudatosan választani. Nekem is egyszerű bekapcsolni a netet meg a Facebook-on lógni.  Mondjuk mennyire egyszerű kikapcsolni, vagy nem bekapcsolni a televíziót? Próbáld meg magad feltalálni tv és net nélkül! Megy? Nem megy, kiszolgáltatott vagy, olyan szintű a függőség, a gondolatstop, hogy észre sem vesszük. Én is függő vagyok, ezért tudok erről nyíltan beszélni. Elképesztő módon formálják át az életünket azok a dolgok, amiket készen kapunk és szinte fizetni sem kell értük. Illyés Gyula írta ezt, „s nem érzed már, mi élni/ hús és kenyér mi”. Menj be egy McDonald’s-ba és kóstold meg azt, hús és kenyér mi.

Z&R: Mennyiben nehéz olyan városból indulni, mint Várpalota?

LM: Nagyon nehéz. Nem vagyok tanult ember – persze jártam főiskolára, de attól még nem leszek művelt – és nehéz meglépni bizonyos dolgokat. Folyamatosak a rádöbbenéseim, hogy „ja, így kell a rímet írni”? Amikor megismerkedtem a 30Y-nal, Zoli mutatott néhány verselési technikát, én pedig ledöbbentem. Mostanában egyre több kortárs irodalmat olvasok, hogy mégis mire kéne odafigyelni, hogy ne csak „szívből” írjak, hanem az eszemmel is. Jó ideig nem érdekelt ez. Minél többet lát az ember, annál inkább érzi, hogy mennyire keveset tud.

Z&R: Nemrég jelent meg az új EP-tek. Mit lehet tudni róla?

LM: Három remek dal. Az új lemez előfutárai úgymond, ami pedig ősszel fog megjelenni. Készült egy klip is a Másodpercek és decibelek című cyberpunk zúzáshoz. Ezt 3d-s képalkotó eszközökkel, egy Kincet letapogatójával rögzítettük, és darabokra téptük. Sok szeretettel küldeném mindenkinek, aki szereti.

Szöveg: Cziszer Marietta
 

Ha már fesztiválon vagyunk, egyértelmű, hogy a közönség tudattalanul is azzal az igénnyel érkezik meg egy-egy koncertre, hogy ott ne csak zenei, de vizuális élményben is részesüljön. Minderről Szénássy Alexszel, a ZEN egyik oktatójával beszélgettünk a PEN utolsó napjának kora délutáni csendjében. Az interjúból kiderül, hogy gyakorlatilag a kurzusán egy Magyarországon még nem létező szakma, a popzenei vizuális brandépítés alapjait teszik le.

Zen&Roll: Mivel foglalkozol tulajdonképpen?

Szénássy Alex: Van egy kommunikációs ügynökségem, a Laboratory Group, ami alapvetően kommunikációval foglalkozik, egy másik része digitális megoldásokat szállít és a cégcsoporton belül van még egy filmgyártó cégünk is. Ezt vezetem nyolc éve. Illetve a MOME-n tanítok kurzus szinten innovációt. Ez nagyon izgalmas ügy, hiszen az innovációnak pontosan az a lényege az én felfogásom szerint, hogy nem tudod, mi lesz a végtermék. Olyan projekteket kezdeményezünk, amik a környezetünkben, tapasztalásaink által megfogalmazott igényekre adnak választ jobbító szándékkal. Ilyen volt például a közhangulat javító projektünk Budapesten vagy a „Kill the billboard” című kurzus, ahol a vizuális szennyezésnek tekinthető óriásplakátokat kiváltó új kommunikációs csatornákat kellett létrehozniuk a diákoknak. A legutolsó projektben például perszonalizált számítógép desktopokat hoztunk létre. Mindenki elgondolkozott azon, milyen lenne az az ideális vizuális környezet és rendszer, amiben ő nagyon szívesen tartaná a különböző dokumentumait.

Z&R: Hogy kerültél a ZEN-be, illetve most mit csináltatok a diákjaiddal?

SZA: Nagyon egyszerű a kapcsolódási pont a ZEN-hez. Nekem a legjobb barátom Beck Zoli. A kezdetektől hallottam ezt az ötletét, nagyon szurkoltam, hogy létrejöjjön. Ő döntött úgy, hogy felkér az egyik kurzus vezetésére. Ebben a szemeszterben a Populáris zene és arculat című mesterkurzust tartom. Ez egy pilot projekt, ahogy az egész ZEN is az, hiszen senki nem csinálta ezt még előttünk. Járatlan utat járunk, de ez benne a leginspirálóbb. Nekem az a feladatom, hogy a zene és a vizualitás kapcsolatát boncolgassuk. Azt az alapvető kérdést vetjük fel, hogy mennyiben erősítheti a vizualitás a zenei produkciók létrejöttét és hosszú távon való fennmaradását. Ezeket a vizuális kódokat próbáljuk definiálni, és megtalálni. Ezt elemezzük rengeteg példa segítségével, és modellezzük ezek vizuális nyelvvé való válását. Ami a diákok számára érdekes felismerés lehet, hogy igenis létezhet ilyen típusú munkakör, ami ezzel foglalkozik.

Z&R: Mert amúgy nem létezik?

SZA: Az én egyik szakmámon belül, például a filmforgatásnál léteznek hasonló státuszok. Az art director vagy stylist, aki az egész környezetet megjeleníti, és vizuálisan egyben tartja. A probléma, hogy kevés kivétellel, gondolok például Ágh Mártonra vagy Tóth Alira, kevés hangsúlyt kap Magyarországon. Ha például megnézel egy Almodóvar filmet látszik, hogy ott sok-sok ilyen ember foglalkozott ezzel a dologgal. Ezért van az, hogy ha megállítasz egy ilyen filmet és úgy kezeled, mint egy fotográfia, akkor látod, hogy színharmónia van a képen belül, emellett egy tökéletes kompozíció is, ahol az egyes részek harmonikus kapcsolatban állnak egymással.

Ugyanez történik a zene és a vizualitás viszonylatában. És ezután jön be az én alapvető munkámnak, a kommunikációnak a kapcsolata ezzel a világgal, miszerint tudjuk úgy kezelni ezeket a produkciókat, mint brandek. Ilyen szempontból semmi nem különbözteti meg a Metallicát a Coca-Cola-tól és a többi márkától, amiket évek alatt építenek fel olyan cégek, mint az enyém. Itt is valaki elemzi a márkák indíttatását, létrejöttének definícióját, vízióját, célcsoportját, fogyasztói igényrendszerét stb. Ilyen kérdéseket vetünk fel. Megpróbáljuk azt megtanulni, hogyan kell egy kezdő produkciót segíteni a megerősödésben, hogy igazi márkává váljon. Mert amikor kiejtem azt a szót, hogy Muse, nem csak a rádió által játszott három számot hallod, hanem látsz egy világot, benne tárgyakat, gondolatokat. Ez egy komplex, tudatosan felépített mikrokozmosz.

Z&R: Mi kell egy jó brandhez a zenészeknél?

SZA: Erről szól az egész kurzus. Milyen egy zenekar, produkció hitelessége, összhangja, összképe, színpadképe, öltözködése, mozgása, arculata és ezen elemek mátrix-szerű kapcsolata egymással. Jelen pillanatban azon produkcióknál, amiket a PEN-en vizsgáltak a diákok, leginkább a vizuális elemek hiányát figyeltük meg. Természetesen a koncert az egyik legfontosabb kommunikációs csatornája egy együttesnek,
de például ugyanúgy fontos, hogy egy interjú során ki és miként nyilvánul meg. Ha kiderül, hogy egy alapvetően szofisztikáltnak tűnő történet mögött egy nagyon buta énekes áll, akkor egész egyszerűen ez a világ összedől. Akkor is így van ez, ha az együttesen belül nincsen kohézió. Ha erős egy brand, akkor tulajdonképpen mindenkinek teljesen nyilvánvaló bizonyosság, hogy az merre tart. Minden tudatos brand-nek van egy úgynevezett brand architektúrája, ahol a különböző brand attribútumok veszik körbe a brand esszenciát. A Coca-Cola esetében ez az esszencia a „Happiness”. Ha jól építették fel a brandet és működik a kommunikáció, akkor ez fog elsőre eszedbe jutni, amikor találkozol egy márkával. Ha egy együttesnél is definiáljuk ezt az esszenciát, amivel az együttes minden tagja tud azonosulni, ki tudnak maradni az identitás és útkeresési problémák. Ezért van az, ha egy együttes rendszeresen stílust vált, azt a rajongók nem tudják értelmezni. Ennek az egész oktatásnak az a lényege, hogy ez a még nem létező „brandépítő szolgáltatás” még nincs tudatosan jelen a produkciókban. A ZEN-en végzett diákok a későbbiekben segíthetik a zenekarokat abban, hogy identitásukat megfogalmazzák és konzisztensen minden egyes kommunikációs csatornájukra ki tudják terjeszteni.

Z&R: Mostani előadók közül ki az, aki igazán ott van arculat szinten?

SZA: Például Jack White-ot vagy Pete Doherty-t említeném. Régebbiek közül, akik elképesztő tudatosan ki voltak találva az a Pet Shop Boys, a New Order, vagy a Joy Division. Ezek az őszenekarok persze elképesztő sok segítséget kaptak egy zseniális grafikustól, Peter Saville-tól. Ő volt a kor egyik legjelentősebb zenei brandépítője. Ha megfigyeled, minden egyes zseniális produkció mögött áll egy vizuális szakember, aki ezt létrehozta, mint például ahogy a Depeche Mode mögött ott állt Anton Corbijn. Én pont ilyen Anton Corbijneket szeretnék kiképezni, akik képesek az egész történet a felkarolására. Ne gondoljuk azt, hogy ezeknek az együtteseknek erre nincsen szüksége, csak jelen pillanatban nem létezik ez a kategória, ezért jobb híján az együttes tagjai próbálják magukat menedzselni ezen a téren. Szabnak, varrnak, festenek, rajzolnak, videóznak. De nekik nem is ezzel kellene foglalkozniuk, hanem csak a zenéléssel.

Z&R: Szerinted miért fontos a ZEN?

SZA: Azt gondolom, mindenki hallgat popzenét, mindenki foglalkozik vele, de valahogy még sincs kulturális szinten elhelyezve. Egyik oldalról legendákról meg Hall of Fame-ről hallunk, és a kultúrának részeként kezeljük a popzenét, de alapvetően társadalmi szinten nem lett a kulturális értékek szintjére felemelve. Nagyon jó példa erre a Londoni Olimpia, ahol a popzene egy még magasabb szintre, a nemzeti értékek szintjére lett felemelve. Rájött arra valaki nagyon okosan, hogy Angliának a mai napig a legnagyobb exportcikke a popzene. Ráadásul bejött az egész történetbe egy egészséges nemzeti büszkeségfaktor is. Azt érzem a ZEN-nél, hogy azzal a gesztussal, hogy a popzene akkreditált, egyetemi oktatás szintjére lépett, valami nagyon fontos dolog történt az előbbiekben elmondottak tekintetében. Ebben az is különleges, hogy hasonló egyetemi szintű program tudtommal nincs a régióban. Személy szerint azt tartom a legfontosabb küldetésemnek, hogy egy virtuális ablakot nyissak a gyerekeknek. Tapasztalatom szerint, miután elvégzik az egyetemet, egy légüres térben találják magukat, és csak nagyon sommás percepciójuk alakul ki arról, hogy tulajdonképpen mit tudnak csinálni a későbbiekben. Remek dolog, hogy a jelen pillanatban még nem létező szakmák ennek az oktatási programnak a segítségével jönnek létre és legitimizálódnak. Ha a jövőben konkrétan valaki elmondhatja magáról, hogy én egy végzett popzenei vizuális brand-építő művész vagyok, nagyon fogok örülni.

Szöveg és fotó: Cziszer Marietta
.

A PEN első napjára már nem csak koncertekért, hanem a fesztiválélményért is megérte kilátogatni. A mindenhol kavargó embertömeg ide-oda csapódott a helyszínek között, de végül szinte mindenki a Punnany Massif buliján kötött ki, így szinte teltházat eredményezve. Felcser Mátéval beszélgettünk Pécsről, az új lemezről, szabadságról.

Zen&Roll: Milyen PEN-es élményeid vannak?

Felcser Máté: A mostaniról nem sokat tudok elmondani, mert csak ma jöttünk ki, holnap utazunk tovább, nem lehetünk többet itt. Az előző PEN-es bulival ugyanitt voltunk, csak akkor még nem ez volt a nagy színpad. Nagyon élveztük, az volt az egyik első fél-live fellépésünk, akkor csatlakozott hozzánk a hegedűvel Gergő is. Az egy nagyon jó élményt jelentett. Régen, még a Zsolnay Gyárnál voltam többször PEN-en, de sosem a koncertek miatt, csak kimentünk nyilván lazázni. De mindig jó aurája volt a PEN-nek, csodálkozom rajta és sajnálom azt, hogy a városnak nem pezseg ennyire az élete. Mert amennyire itt az Egyetemi Napokon látom, van rá igény, látom az összetartást a karok között is az egyetemen, ezért elég szomorú dolog, hogy a hétköznapokon, mint a kedd, szerda, hétfő, Szenes, ötvenen vannak. Nagyon sajnálom, hogy valahogyan nem működik a városi élet folyamatos pezsgése, pedig megérdemelné.

Z&R: A Kopóggyá című számhoz kapcsolódóan, ez mennyiben tudatos reagálás a titeket övező felhajtásra?

FM: Ez nem feltétlenül tudatos, de reakció arra. Kicsit ingerelhetné a közönséget tulajdonképpen, hogy valaki ilyet mond, de úgy gondolom, hogy ha valójában vizsgáljuk a helyzetet, akkor észrevehető, hogy ezt abszolút viccesen fogtuk föl, csak egy olyan életérzés volt, hogy „na, kopóggyá”, és ami ebbe belefér, azt írjuk bele. Nem szándékosan bántásból. A „Hé, szőke, neked csak a vessző kell” duma már olyan régóta megvolt, hogy kellett egy szám, amiben ez visszaköszön.

Z&R: Mit lehet kezdeni a mindennapokban ezzel az egyre nagyobb körű rajongással?

FM: Én személy szerint nem foglalkozom vele különösebben, nem látok mögé. Úgy gondolom, hogy nem azt az embert szeretik ők, aki valójában vagyok, hanem azt, akit látnak fenn a színpadon, a zenekar egyik frontemberét, aki történetesen én vagyok. Nehéz igazán átéreznem ezt a jelenséget, mert nem teljesen azt takarja, ami rólam szól. 

Z&R: Egyre inkább úgy veszem észre, hogy ti vagytok Pécs emblémája, ezt hogyan élitek meg?

FM: Ez egy jó dolog, viszont pont most, ezekben az időszakokban, amikor Pécsről negatív imidzset alakítanak ki a közelmúlt sajnálatos eseményei, ezért ez egy fájó rész is. Járunk az országban, büszkén vállaljuk az identitásunkat és a városunkat, és ez tök rossz, hogy nem tudunk mit tenni ezzel a helyzettel. Ezen vacillálunk, hogy vajon hogyan tudunk felszólalni amellett, hogy ne így legyen a jelen, ahogy van. Konkrétan mi egy erőszakmentes, emberséges és vidám Pécsett szeretnénk élni. Az emblémát tekintve pedig megtiszteltetésnek vesszük, ha valaki ezt így gondolja. Ezek az energiák, amiket kaptunk, ezeket visszük tovább, tehát igazából ez egy kölcsönkapott dolog, amit hordozunk magunkban.

Z&R: Ma volt dalpremieretek az MR2 Petőfi Rádióban. Mit lehet erről tudni?

FM: Májusban kijön az új Punnany lemez, arról debütált ma az első dal, a Szabadon. A szabadság érzését szerettük volna valahogy kifejezni ebben a számban, ami azért nem könnyű dolog. Ha az ember a maga korlátaiból kitör és el tudja engedni magát, akkor ki tudja zárni azokat a külvilági csapásokat, ami miatt nem egészen szabad. A szabadság tulajdonképpen mindenkiben benne van, utána olvastam egy csomó forrásanyagnak és igazán érdekes módon közelíti meg rengeteg író azt, hogy mit gondol szabadságnak. Ugye ez nem ugyanaz, mint a szabados, ami pejoratív jelző. Úgy gondolom, hogy ez a dal nem olyan oldalról fogja meg a közönséget, mint az Élvezd, hanem csak kapsz egy feelinget, amit meghallgatsz, és úgy érzed, hogy abban a pillanatban eggyé tudsz vele válni. Ezt oldja fel a refrén is a „Na-Na-Na”-val, hogy semmi mást ne csinálj, csak énekelj és kapd el az érzést. Ez tulajdonképpen egy fesztiválszám, ami arra íródott, hogy ott rettentően sokan tudjuk együtt énekelni azt, hogy Na-Na-Na, és ne foglalkozzunk semmivel, ami amúgy van. Szóval szerintünk nem kell túlbonyolítani, inkább érezni kell. (A Szabadon a hivatalos SZIGET Fesztivál promóciós dal – a szerk.)

Z&R: Mit lehet még tudni az új albumról?

FM: Az új lemeznek nem feltétlenül ez az irányvonala, mindenféle hangulatot igyekszünk elkapni. Ugyanúgy lesznek melankolikus számok, mint slágeres dolgok, ami a Punnanyra jellemző, meg ami újat várnak tőlünk. Mindenből egy pici kis szelet jut. Úgy gondolom, annyira színes, hogy nem lehetne részletében kihegyezni arra, hogy ilyen meg olyan dal. Igyekeztem mindenfélét beleírogatni.

Szöveg: Cziszer Marietta
Fotó: Borbás Mátyás

Jehan Paumero egyike Pécs legjellegzetesebb figuráinak. Zenész, koncert és fesztiválszervező, valamint a PEN utolsó napján fellépő Psycho Mutants oszlopos tagja. Többek között a zenekar piaci kilátásairól, a Zenélő Egyetemről és a korábbi PEN-ek hangulatáról beszélgettünk.

Zen&Roll: Milyen érzés volt újra a PEN színpadán állni?

Jehan Paumero: A PEN-ről mindig jó emlékekkel távozik az ember, bár nekem kifejezetten a 2009-es fesztivál tetszett, amikor először játszottunk a Firewaterrel egy színpadon. Még annak ellenére is jól éreztük magunkat, hogy lefújták a bulit a sok feljelentés miatt. Most is jó érzés volt itt fellépni, habár jobb lett volna egy-két órával később kezdeni, mivel denevérek vagyunk és nem szeretünk napfényben játszani.

Z&R: Mi a véleményed a Zenélő Egyetemről?

JP: Jó, hogy Magyarországon kezdjük szakmaként kezelni a zenei világot. Ahhoz, hogy jó hangtechnikus, vagy jó menedzser legyen valakiből, nem árt tanulni. Franciaországban 4-5 éves kulturális master képzések vannak, ahol a szakma minden részét magas szinten oktatják. Erre adhat lehetőséget lehetőség a ZEN is, bár én annak a híve vagyok, hogy többet tanulsz a terepen, mint az iskolapadban, de ettől függetlenül nagyon jó kezdeményezésnek tartom.

Z&R: Az itthoni vagy a külföldi közönség vevő inkább a zenétekre?

JP: Nem teljesen külön világ a kettő, talán a külföldi közönség könnyebben megérti, hogy mit csinálunk. A legnagyobb különbség (legalábbis Franciaországgal szemben, ahol sokat játszunk), hogy a nép nem csak arra megy, amit ismer, hanem kíváncsi a számára ismeretlen produkciókra is. Ha érdekesnek találják a bandát a műsorfüzetben megjelenő szöveg alapján, akkor megnézik. Az is jellemző külföldön, hogy azok, akiknek tetszett a koncertünk, a legközelebbi bulinkra rendszerint már 4-5 barátjuk kíséretében érkeznek.

Z&R: Hogyan látod, van jövője egy ilyen hozzátok hasonló zenében utazó csapatnak a magyar könnyűzenei piacon?

JP: Nem ez alapján írjuk a számainkat, különben már régen irányt váltottunk volna. Én pont ezt értékelem a zenekarunkban, hogy sosem vettünk figyelembe semmilyen itthoni divatot, hűségesek maradtunk a zenei világunkhoz. Nem hinném, hogy lesz egyszer helyünk a magyar headlinerek között, de ez különösebben nem érdekel.

Z&R: Mi az, amit a legjobban vártok 2013-ban?

JP: Az új lemezünket, ami végül ősszel fog megjelenni, és az év végi kis külföldi turnét. Többek között egy neves fesztiválon játszunk majd Franciaországban, illetve egy legendás underground milánói klubban, a Lo-fi-ban.

A Pécsi Egyetemi Napok Converse sátrának utolsó fellépője a bëlga volt, akik idén ünneplik 15-ik születésnapjukat. A méltán ismerté vált Zsolti a béka, Ovi, Nemzeti hip-hop, Kalauz és az Egy-két-hát mellett a Belga Magyarországon felépített egy külön kult műfajt. Fellépésük előtt Kékesi Balázs Bauxit és Még5lövés beszélgetett velünk.

ZEN&Roll: Mi a véleményetek a Zenélő Egyetemről?

bëlga: Eddig még nem hallottunk róla, de ez egy remek dolog! Helyet kell adni az egyetemistáknak és kifejezetten jó, hogy a technikai dolgok is szerepet kapnak az oktatásban.

Létezik még olyan téma, amit nem parodizáltatok ki? Mit szerettek a leginkább feldolgozni?

Rengeteg téma van amihez még nem nyúltunk, ezeket még fel kell fedezni. Nincs kifejezetten kedvenc ötletforrás, arról zenélünk, ami aktuálisan történik velünk, ami éppen körülvesz.

Hogyan élitek meg a magyarságotokat?

Teljes mértékben magyar zenekar vagyunk, nem tudnám magunkat elképzelni külföldön, nem köt oda minket semmi, nincs hozzá nagyon közünk.

Szoktatok BKV-val közlekedni?

Megesik. Egyre drágább a jegy, viszont cserébe olyan izgalmakat kapunk, mint a gyakran kigyulladó metrószerelvények.

A közeljövőben terveztek újabb BKV ihlette számot írni?

Ahhoz nagyon új dolgoknak kéne történnie. Erről eszembe jut a 4-es metró, annyit szenvedtek már vele, csináljanak inkább a helyére bicikli utat, sokkal több értelme volna.

Keményen kritizáljátok a politikát és a politikusokat. Csak a magyarországi viszonyokkal vagytok ennyire elégedetlenek, vagy univerzális undor ez?

Az egész politikával vannak problémáink, kezd teljesen alkalmatlanná válni ámblokk a rendszer. Régen a politika csak a közügyeket jelentette, és ezt tényleg kordában is tartotta. A jelenlegi helyzet viszont már nem nagyon ezekről a dolgokról szól, beszélnek mindenről, csak a fontos dolgokat ignorálják.

Ha politikusok lennétek, mi volna az első dolog, amin változtatnátok?

Nem lennénk azok, pont ezért. :) Nincs kifejezetten elsődleges dolog, amin rögtön változtatnék, inkább belülről elkezdeném leépíteni a rendszert, szépen leégetném.

Mennyire lehet titeket komolyan venni? Valóságos társadalmi üzenetet akartok közvetíteni, vagy csak szórakoztatás céljából van ez az egész?

Az emberekre van bízva, mennyire vesznek minket komolyan. Nem akarjuk megmondani, hogy hogyan viszonyuljanak a zenénk mondanivalójához. Azért minket vérkomolyan venni már gáz.

Szeretnétek még valamit megosztani velünk?

Igen, decemberben új lemez, új fellépések!

Szöveg: Richolm Orsolya

Kép: Pálvölgyi Panna